Természetes biotópok

A következő cikkben a nyílméregbékák természetes élőhelyeiről olvashattok. A Dendrobates.org oldalról fordítottam!

Ajánlom kezdő, illetve gyakorlott nyílméregbékásoknak is…

A nyílméregbékák változatos élőhelyeket népesítenek be. Noha a legtöbb faj az alföldek lakója (300 méter alatti területek), bizonyos fajok akár 2000 méterig is felhatolhatnak. Peruban a legtöbb faj az úgynevezett „átmeneti” zóna lakója, mely a középső területeket foglalja magába. (400-800 méterig)

 

A síkvidéki erdők

Ellentétben a hegyvidéki erdőkkel az alföldi erdők melegek és szárazak és az egyedek is nagy számban fordulnak elő. A broméliák kevésbé gyakoriak errefelé, ritkán a lomkorona szintben találkozhatunk velük. A Xanthosomák az útszélekre korlátozódnak, mely gyakran túl meleg élőhely egyes fajok számára. A fa odúk azonban gyakoriabbak errefelé. Ezeket a legtöbb ranitomeya faj előszeretettel használja továbbá talajlakó fajok mint például a Hyloxalus azureiventris. A melegebb és a kevesebb csapadékkal rendelkező területeken a legtöbb faj a korai és a késői órákban aktív, vagy az esős évszakban. Néhány faj, mint például a Ranitomeya reticulata áttért a talajlakó életmódra, feltételezhetőleg azért, hogy így közelebb maradjon a nedves talajhoz. Ez megengedhetővé teszi számára az egész napos aktivitást. Ezekben az erdőkben a nappali hőmérséklet meghaladhatja a 30 celsius fokot és éjjelre is csak 27 celsius fokra esik le a hőmérő higanyszála.

Fajgazdagság, élettér: A síksági erdőkben gyakorinak számítanak a fa odúk, kisebb tócsák, pocsolyák. Gyakoriak a broméliák (egyedszám) és a Heliconiák.

 

A középhegységi erdőségek:

 

Ezek az erdők a síkságok és a magashegységi szintek között helyezkednek el. Itt figyelhető meg a legnagyobb faji változatosság a Dendrobatidae családból. A kisebb magassági szinteken (300 méter körül) ritkán találkozhatunk síksági fajokkal is. 500 méter körül ezeket a fajokat felváltják a nagyobb magasságokhoz alkalmazkodott fajok. Egy-egy nyílméregbéka nemzetségen belül is talákozhatunk ilyennel, például az Ameerega pongoensis 400 méter körül érzi jól magát, de ettől feljebb már az Ameerega bassleri veszi át a helyét. A 350-550 méter közötti sávot átmeneti zónának nevezzük. Ebben a sávban nagy faji változatosság kis területre sűrűsödik össze. Ilyen zóna például a Chainarchi völgy vagy például a Panguana. Találkozhatunk ehhez hasonlóval a Pucallpához közeli Aguaytiai homokpadon, annak ellenére is, hogy itt viszonylag alacsony a tengerszint feletti magasság. A Kordillerák keleti részén Tarapotohoz közeli gyors folyások mentén magas az endemikus fajok száma és az élőhelyek is különbözőek. Ezek a folyások többek között otthont adnak Atelopus fajoknak is. A nappali átlaghőmérséklet 24-27 celsuis fok között mozog, éjszakára csak néhány fokot hűl le a hőmérséklet. Észak-Peruban januárban és júliusban észrevehetően csökken a vízesések vízhozama.

 

Fajgazdagság, élettér: Ahogy egyre feljebb haladunk gyakoriabbak lesznek a broméliák és egyre kevesebb lesz a faodú. Ez valószínűleg azért lehetséges, mert a nagy palánkgyökérrel és odvakkal rendelkező fák a kisebb magassági szinteken fordulnak elő, míg a magasabb területeken kisebbre nőnek meg és palánkgyökereiket is elhagyják. A legtöbb középhegységi biotóp, relatívan nedves és több bromélia faj is népesíti be. A broméliák gyakran korlátozódnak vízfolyások mellé. Heliconiák és Xanthosomák errefelé tömegesen fordulnak elő, mely több Ranitomeya faj számára is hasznos, mint például a Ranitomeya imitatornak és a Ranitomeya sirensisnek is kedvelt petézőhelye.

Középhegységi bambuszerdők:

A Tingo Mariához (650 méter körül) közeli bambuszerdő az egyik legfurcsább látványt nyújtja. (Hasonlóan a Madagaszkáron őshonos Mantella fajokhoz). A Ranitomeya sirensis petéző helyként a hatalmas bambuszcsöveket használja. A sűrű bambusz kiszorít más fajokat. Miközben végigsétálunk ebben a növény fajokban gyér környezetben, a nyár közepén a száraz klíma sokkal mérsékeltebbnek érződík.

 

A hegyvidéki erdők:

Ez az élőhely típus hasonlóan csapadékos és hűvös, mint a felhőerdők, de annál valamivel alacsonyabb az évi átlaghőmérséklet. Az epifita növények, mint például az orchideák, broméliák gyakoriak errefelé és a fák is valamivel nagyobbra nőnek. Ezek a területek gazdag populációval rendelkeznek. A legtöbb fajt a Dendrobates nemzetség adja, a fajok közel fele ebből a nemből kerül ki. Velük gyakran 1000 méter fölött is találkozhatunk, több faj elterjedési területe csak az ezen szinten lévő erdőkbe korlátozódik. A nagyra növő broméliafélék alkalmasak a nyílméregbéka fajok szaporodására, illetve a Heliconiák és a Xanthosomák gyakorisága is hozzájárul ehhez. Az Ameerega fajok gyakran pangó vizet használnak petéző helyként, melyet a patakok mentén találnak meg, noha az állóvizek igazi ritkaságnak számítanak a középhegységi erdőkben. A nappali hőmérséklet 22-24 fok celsius fok között mozog, éjjelre 5 fokot esik a hőmérséklet.

 

A felhőerdők:

A felhőerdőben a fák egészen kis növésűek és rengeteg epifita növény telepszik meg rajtuk. A törzsiket, illetve ágaikat gyakran moha borítja. Állandó a nedvesség és a köd, emiatt hívják ezeket az erdőket más néven köderdőknek is. A felhőerdők 1500 méterrel a tengerszint felett kezdődnek. A vízesések gyakoriak. A Panamát ketté osztó hegységben is találkozhatunk felhőerdőkkel, itt már 1000  méteres tartományban is fellelhetőek. A broméliák gíakori előfordulása ellenére a nyílméregbékák nem túl gyakoriak erre felé. Ez alól kivételt képez az Oophaga arborea (1200 méter körüli hűvös erdők), az Ameerega silverstoni ( Peru középső része, 1200 méter körül) és az újjonan felfedezett Ranitomeya daleswansoni is.

Forrás:

Ameerega altamazonica

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..